Írta: Dr.László Levente
Ahány ház, annyi szokás – tartja a mondás. Mi sem szemlélteti ezt jobban az asztrológiánál, amelynek különböző irányzatai, iskolái és művelői radikálisan eltérő álláspontokat képviselnek arról, hogy mi az asztrológia célja, mely égitestek és egyéb horoszkópelemek használandók vagy elutasítandók, és mi az egyes asztrológiai elemek helyes definíciója és értelmezése. A felek sokszor nem elégszenek meg azzal, hogy saját rendszerük ellentmondásmentességét és eredményességét demonstrálják, hanem követőiket azzal terelik egy zászló alá, hogy kijelölik a közös ellenségeket, akiket esetenként személyeskedve vagy megkérdőjelezhető csillagászati és történeti érvekkel támadnak.
A „nyugati” – a középkori arab hagyományból táplálkozó európai – és az indiai asztrológiai hagyomány legmarkánsabb ütközőpontja a zodiákus definíciója: míg a „nyugati” asztrológusok döntő többsége a tropikus, vagyis a tavaszponthoz rögzített zodiákust használja, az indiai asztrológia művelői hagyományosan valamilyen sziderikus, azaz állócsillagokhoz rögzített rendszert követnek. A tropikus és sziderikus zodiákusok markánsan eltérnek egymástól: könnyen előfordulhat, hogy egy bolygó az egyik rendszerben a Bikában van, a másikban viszont már a Kosba kerül. Ez a feltűnő különbség könnyen arra sarkallhatja az eltérő táborokhoz tartozó asztrológusokat, hogy lesújtó kritikával illessék a másikat.
A zodiákus szövevényes története ugyan a jelenleg is folyó kutatásoknak köszönhetően egyre megfoghatóbbá válik, de könnyen elérhető formában nincs feldolgozva. Ennek következménye, hogy a zodiákus történetét érintő kritikai érvek sokszor nem kellőképpen megalapozottak. Ezt a problémát szeretném orvosolni írásommal, amelyben a sziderikus kontra tropikus vita szempontjából fontos történeti tényeket mutatom be a legújabb kutatások alapján.
A zodiákus
Az ékírásos források alapján rekonstruálható, hogy a tizenkét, egyenként 30 fokos jegyből álló zodiákust az i. e. 400 körüli években alkották meg egy absztrakt csillagászati koordinátarendszerként a perzsa uralom alatt álló Babilóniában. A jegyekre és fokokra osztás logikáját az adminisztratív és csillagászati célokra használt sematikus naptár adta, ami egyformán 30 napos „hónapokból” álló, 360 napot tartalmazó „évekkel” dolgozott, kiküszöbölve a polgári-vallási naptár eltérő hosszúságú hónapjaiból és szökőhónapjaiból eredő számítási nehézségeket.
Mivel a polgári-vallási naptárban a tavaszi napéjegyenlőség az első hónapra (Niszannu) esett, a zodiákus kezdőpontját is úgy határozták meg, hogy a tavaszpont – az égi pont, ahol a Nap a napéjegyenlőségkor tartózkodik – az első jegybe essen. A zodiákus jegyeit pedig a nekik megfelelő csillagképek alapján nevezték el, ám azonnal két megoldandó probléma jelentkezett. Egyrészt a bolygópályák által elfoglalt sáv hagyományosan tizenhét csillagképen keresztül vezetett, ezért egyeseket – például a Sörte vagy egyszerűen csak „Csillagok” elnevezéssel illetett Plejádokat és a Bikát – össze kellett vonniuk, hogy tizenkettőt kapjanak.
Másrészt az így kapott csillagképek eltérő nagyságúak voltak, azaz a zodiákusnak hosszabb szakasza esett egyes csillagképekbe mint másokba. A babiloni csillagászok azt a megoldást választották, hogy az egymással szinte pontosan oppozícióban lévő Aldebarant és Antarest, a Bika és a Skorpió fényes állócsillagait vették a zodiákus azonos nevű jegyeinek 15. fokaként, ezzel ugyanis a csillagképek jelentősebb állócsillagai valóban a hasonnevű jegyekbe kerültek. A megoldás így sem volt tökéletes; a babiloniak által „a Halak szalagja” nevű állócsillag (η Psc) a Kosba csúszott, az Oroszlán fejének csillagai (ε és μ Leo) a Rákba, és így tovább.
A zodiákus kialakítása egybeesett a mezopotámiai csillagászatban és asztrológiában bekövetkező egyéb jelentős változásokkal. A bolygók egyre inkább előtérbe kerültek, és a zodiákus mint jól követhető égi koordinátarendszer lehetővé tette, hogy a csillagászok olyan matematikai modelleket dolgozzanak ki, amelyekkel a bolygók helyzete a múltra és a jövőre nézve is megfelelő pontossággal meghatározható volt. Közben kialakult egy újfajta asztrológia, amely a zodiákust és annak jegyeit tette meg rendszere alapjául.
Ekkor zajlott le a babiloni asztrológia személyes fordulata is: a király, a teljes társadalom és a természeti környezet mellett szerephez jutott az egyén, és a zodiakális asztrológia létrejöttével megteremtődött a lehetőség a születési asztrológia kidolgozására. Miután pedig az i. e. 4. században a makedónok megdöntötték a perzsák uralmát, és a Balkántól és Egyiptomtól Indiáig a Nagy Sándor hadvezérei által vezetett államok jöttek létre, ebben a kulturálisan összekapcsolt világban a babiloni, egyiptomi és görög hagyományok szintéziseként Egyiptomban létrejött a hellénisztikus csillagászat és asztrológia.
Babiloni örökségként a hellénisztikus asztrológia zodiákusfelfogása egyaránt tartalmazott az állócsillagok alkotta csillagképekhez és a napéjegyenlőségek és -fordulók által kijelölt évszakokhoz kötődő elveket. Az előbbire példa olyan jegyosztályozások – például „ember alakú” és „négylábú” jegyek –, amelyeket a csillagképek által megjelenített alakok inspiráltak, utóbbira pedig a jegyek kardinális – görögül tropikosz, vagyis a napfordulókhoz (és napéjegyenlőségekhez) tartozó –, fix és változó csoportjai.
A precesszió felfedezése
A kettős örökség az i. e. 2. század közepéig nem okozott feszültséget. Ekkor azonban Hipparkhosz – összehasonlítva saját megfigyelési eredményeit az előző évszázadban élt Timokharisz és Arisztüllosz csillagkatalógusaival – felfedezte, hogy az állócsillagok és a napéjegyenlőségek pozíciója évszázadonként legalább egy fokkal eltolódik.
Ez a csillagászati tény – a precesszió – korábban nem volt ismert. A babiloniak egyenletes beosztású, így a csillagképeket nem pontosan fedő zodiákusukat megfigyelhető pontokhoz, az állócsillagokhoz rögzítették, de a rendszer kezdőpontját és beosztását a napéjegyenlőséghez kötődő naptár adta. A közvetlenül nem megfigyelhető tavaszpontot egyik csillagászati rendszerükben a Kos 8. fokánál rögzítették – miközben Hipparkhosz korára már valójában az 5. fok közelébe esett. Ám mivel a tavaszpont pontos helyzetének a babiloni csillagászatban és asztrológiában nem volt különösebb szerepe, a babiloniak láthatóan nem törődtek ismételt napéjegyenlőség-megfigyelésekkel.
Hipparkhosz szinte biztosan nem ismerte a babiloni csillagkatalógus adatait – és így a babiloni zodiákus rögzítésének logikáját sem –, de mivel saját csillagászati modelljeihez szüksége volt egy jól definiált koordinátarendszerre, a babiloni zodiákus beosztása alapján egy új, a tavaszponthoz rögzített rendszert hozott létre: a tropikus zodiákust. Döntésének okát csak találgathatjuk, de a valószínű magyarázat az, hogy ha már az állócsillagok és a tavaszpont egymáshoz képest elmozdulnak, akkor a Nap – és más bolygók – leírásához a napéjegyenlőségekhez és -fordulókhoz rögzített rendszer sokkal célravezetőbb, mint egy sziderikusan rögzített rendszer.
Míg Hipparkhosz rendszerét más hellénisztikus csillagászok is átvették, a források alapján kitűnik, hogy az asztrológusok a precesszióval kapcsolatos problémákból semmit sem érzékeltek. Az i. sz. 2. században élt Ptolemaiosz előtt a csillagászok nem állítottak össze az asztrológusok igényeire szabott bolygótáblázatokat, ezért azok továbbra is babiloni modellek alapján számított táblázatokat használtak. Olykor a hellénisztikus csillagászok Nap- és Holdtáblázatait számították át, azzal az egyébként téves feltételezéssel élve, hogy a tavaszpont a Kos 8. fokára esik. A régi horoszkópok elemzése során azonban kiderült, hogy a korai hellénisztikus asztrológusok adatai a modern tropikus értékektől mindössze néhány fokkal térnek el. Később, Ptolemaiosz Kézitábláinak elterjedésével kidolgoztak egy átváltási egyenletet az adatok „asztrológiai” rendszerre való átváltására, és miután a két rendszer közötti különbség a 4. századra elhanyagolhatóra csökkent, felhagytak a formula használatával. A „nyugati” asztrológia ennek a hagyománynak az örököse.
A hellénisztikus csillagászat és asztrológia Indiában
Időszámításunk kezdete körül a hellénisztikus csillagászat és asztrológia, így a hellénisztikus zodiákus valószínűleg görög nyelvű betelepülők révén Indiába is eljutott. India ekkor már a korai babilonival összemérhető, ám attól független csillagászati és asztrológiai hagyományokkal rendelkezett. Ezek egyike volt a 27 (később 28) naksatra, olyan csillagcsoportok, melyek segítségével a Hold napi útja volt követhető a hónapon belül, és melyeket kezdetben valószínűleg a terhesség hosszának meghatározására használtak, később pedig az általuk jelzett napokhoz különféle asztrológiai jelentőségeket társítottak.
Az indiai csillagászatra és asztrológiára gyakorolt hellénisztikus hatás a kutatásban teljes mértékben elfogadott: az átvett modellek, az indiai művekben fellelhető görög szakkifejezések, valamint a kifejezetten a javanáknak (görögöknek) tulajdonított művek egyaránt ezt bizonyítják. A bizonyítékokat ugyan egyes indiaiak elutasítják, de a háttérben inkább politikai motivációk állnak, mintsem valódi ellenbizonyítékok. Némileg hasonló jelenség az, hogy a régebbi indiai hagyományokkal összefonódó hellénisztikus eredetű, de Indiában hosszú önálló fejlődésen átment indiai asztrológia Európában és Amerikában „védikus asztrológia” néven is ismert. Valójában a Védákból teljességgel hiányzik bármiféle asztrológia, és a megnevezés csupán a ma is élő indiai asztrológiai hagyománynak a valóságost meghaladó ősiségét hivatott sugallni.
Az indiai zodiákusban ugyanúgy megvannak a csillagképekhez kapcsolódó osztályozások – például az „emberi jegyek” (nararási) és „négylábúak” (csatuspáda) –, mint az évszakok részeihez kötődő kardinális (csara, „mozgó”), fix (szthira, „mozdulatlan”) és változó (dviszvabháva, „kéttermészetű”, az azonos jelentésű görög diphüész fordítása) jegycsoportok. Másfelől viszont az indiai csillagászok, akik tisztában voltak Hipparkhosz felfedezésével, valószínűleg a naksatrákban is tettenérhető erős sziderikus hagyományok miatt elutasították az általa definiált tropikus zodiákust és maradtak a sziderikus keretnél. Ez a hagyomány máig fennmaradt.
I. sz. 499-ben Árjabhata a Révatí és Asviní naksatrák találkozási pontjánál, a ma már Revati nevet viselő ζ Psc állócsillagnál határozta meg a zodiákus kezdőpontját. Mások más nullpontot javasoltak, például az Indiai Naptárreform Bizottság (Indian Calendar Reform Committee), amely 1955-ben a Spica pozíciójához képest állapította meg a Mérleg kezdetét. Ez utóbbi standard rendszer Nirmal Chandra Lahiri (1906–1980) bengáli csillagász és asztrológus nevét viseli. Az ezekben és ehhez hasonló további indiai sziderikus rendszerekben a tropikus zodiákustól való eltérést adott időpontra állapítják meg, és a konstans az ajanámsa nevet viseli. Manapság a Lahiri mellett tucatnyi különböző ajanámsa van használatban.
Következtetések
A precesszió az állócsillagok-csillagképek és a tavaszpont egymáshoz viszonyított folyamatos elmozdulását okozza: a tavaszponthoz képest az állócsillagok keleti irányba, az állócsillagokhoz viszonyítva a tavaszpont nyugati irányba tart. A babiloni zodiákus megalkotói, akik koordinátarendszerüket egy jól megfigyelhető kerethez, az állócsillagokhoz rögzítették, ezzel a ténnyel nem voltak tisztában, holott rendszerük – egy szabályos absztrakt konstrukció, amely a csillagképekre csak mint viszonyítási rendszerre tekintett – mind sziderikus, mind tropikus megfontolásokat tartalmazott. Ezt a felfogást örökölte és fejlesztette tovább a hellénisztikus asztrológia, míg végül a precesszió felfedezésével – és azzal, hogy a két vezérlőelv egyszerre nem tartható fenn – válaszúthoz nem ért.
A sziderikus és a tropikus felfogások közötti ellentmondás nem oldható fel: az asztrológusnak mindenképpen választania kell. Hipparkhosz és követői, akiknek örökösei a mai „nyugati” asztrológusok, a sziderikus megfontolásokat vetették el. Az eredmény egy olyan zodiákus, amely jól leképezi a nappalok és éjszakák hosszának változását, így a Mediterráneumban – a hellénisztikus asztrológia születési helyén – és sok más helyen jellemző négy évszakot, cserébe viszont a csillagkép alapú osztályozások legfeljebb elavult zárványként jelenhetnek meg benne.
Az erős sziderikus hagyományokkal rendelkező Indiában – ahol az évszakok egészen másképp jelentkeznek, mint a hellénisztikus asztrológia szülőhazájában – a tropikus szemléletet utasították el. Mivel azonban egy sziderikus zodiákus meghatározására számtalan lehetőség kínálkozik, több, egymástól némileg eltérő rendszer jött létre. Ezek jegyei a babiloni zodiákushoz hasonlóan nagyjából lefedik a nekik megfelelő állatövi csillagképeket, de az évszakok részeire utaló kardinális-fix-változó beosztás közben értelmét veszti.
A zodiákus minden mai asztrológus közös öröksége, de 2400 évvel ezelőtti formájához már nem térhetünk vissza. Akár a tropikus, akár a sziderikus keretben is dolgozzon, az asztrológus mindenképp lemond valamiről. Mindkét asztrológiai hagyomány ugyanarra a csillagászati valóságra épül és ugyanolyan hosszú történelemre tekint vissza, így csillagászati vagy történelmi érvek alapján sem az egyik, sem a másik felsőbbrendűsége nem állapítható meg. Személyeskedéstől mentes, szakmai vita azonban továbbra is folytatható azon az alapon, hogy melyik rendszer hatékonyabb és melyikük mentesebb belső ellentmondásoktól.
Komment lehetőség ide kattintva, a nyilvános Facebook linken érhető el, ahol a szerző személyesen válaszol a neki feltett szakmai, érdemi kérdésekre.
